Föld típusú építkezés
Magyarországon a földtípusú hajléképítés már az Árpád-kortól kezdve jelen volt amikor kialakultak a letelepedett magyarok kezdetleges települései. A nomád, vándorló, gyűjtögető életmódot felváltotta a helyhez kötött, termelő, gazdálkodó élet. Ehhez már tartósabban épített hajlék társult. Az építőanyag kiválasztásánál legfőbb szempont az volt, hogy helyben megtalálható és bedolgozható legyen.
Ilyen korai hajlék volt a veremház. A földbe süllyesztett építmény egyidős a letelepedett emberrel. 37–30 ezer évvel ezelőtti földrétegekből is került már elő földbe süllyesztett, ágasfás építmény (pl. a szlovákiai Bráca település mellől). A veremház lényegében a földbe süllyesztett, körülbelül 1,5 méter mély, egyosztatú, négyzetes alaprajzú (3 × 4 méteres) hajlék volt. A kiásott partfal volt az építmény „falazata”. Erre ágasfás, szelemenes fedél került, amelyet többnyire náddal fedtek vastagon, majd homokot szórtak rá. A gödör partfalát végül szorosan egymás mellé állított akácfa- vagy napraforgószár-karók alkották. A gödör kiásása során kitermelt földet az oromfalak készítéséhez használták fel. Illetve gyakran a falakat és a tetőt is belülről vályoggal tapasztották, hogy megakadályozzák a föld esetleges bepergését a lakótérbe. Az ilyen módon épült lakóházakat a Duna–Tisza közén még a 19. és a 20. század elején is ismerték és használták. A földházakat putrinak, putriháznak vagy fődiháznak nevezték. (Forrás: Sztrinkó István – Népi építészet a Duna–Tisza közén).
Veremházak rekonstrukcióit ma is láthatunk Tiszaalpáron, ahol egy Árpád-kori falurészletet lehet megnézni.
A veremházak fejlődése során a csupán egyhelyiséges házak mellett megjelentek a többhelyiséges házak is. A két- vagy háromhelyiséges házak esetén már szoba–pitvar–kamra helyiségek megtalálhatóak. Az alaprajzi méretek növekedésével a kitermelt föld mennyisége is megnőtt, így meg tudott jelenni az oromfalak mellett a verem peremére állított alacsony falazat is. A házakban továbbra sem készült födém, tehát padlástalan épületekről beszélünk, de az épület hosszoldalain megjelenő falszerkezet megengedte, hogy a korábban csak az oromzaton megjelenő nyílások mellett a falazatokba is kerülhessenek nyílások, így megnövelve a helyiségekbe jutó fény mennyiségét.
A lakóházak fejlődésének következő állomását a már teljes értékű felmenő falakkal rendelkező házak jelentik. Itt már a falazatok viselik a tetőzet közvetlen súlyát. A falazat anyagát tekintve lehet kezdetben fa, kő, föld, később pedig tégla. Jelen írásban csupán a földfalakról szeretnék szólni, így az egyéb építőanyagokat csak megemlítem. A földfalak esetén is csupán azokról a faltípusokról szeretnék most írni, ahol a felszerkezet teljes egészében földből készült. Így nem esik szó azokról a szerkezetekről, ahol az agyagos föld szerepe a vázszerkezetű falazat tapasztása (például sövényfalak, nádfalak, deszkafalak stb.), vagy azokról az esetekről, ahol a fa vázszerkezetek közeinek kitöltésének szerepét töltik be (például gömölyefalak, tekercsfalak).
Sárfal
A sárfalak egyik kezdetleges típusa a rakott sárfal vagy fecskerakásos fal. Ez a típusú fal a Duna–Tisza közén általánosan alkalmazott volt (Forrás: Sztrinkó István – Népi építészet a Duna–Tisza közén). A falazat kialakításához szükséges sarat agyagos sárga földből vagy szürkés agyagos talajból szerezték. A sarat először 40–50 cm magas ágyásba hordták, majd szétterítették, és vízzel meglocsolták. A vizes földet, miután lovakkal, ökrökkel megjáratták, növényi anyagokkal is összekeverték. Ez lehetett szalma vagy törek, de lehetett nádtörmelék, sás, gyékény, széna is. Attól függött, hogy melyik vidéken készítették a falat. Az így elkevert törekes sarat egy éjszakán át pihenni hagyták, majd vasvillával elkezdték felrakni. A falat soronként rakták. Egy sor magassága 80–100 cm volt. A réteget egy hétig száradni hagyták, majd ezután kezdték el a következő réteget felrakni (második rend). Egy épület mindig három rendből épült fel, és a kész fal vastagsága 50–60 cm volt, de lehetett 80 cm vastag is. Megszáradás előtt a fal síkjait ásóval nyesték egyenesre. A nyílások helyét általában utólag, teljes száradás előtt fejszével vágták ki, de az is előfordult, hogy a fal építése közben a nyílások helyét a tokszárak (sasok) mellett kihagyták. A kész falak sárgerendájára készült a tetőzet. A falakat betapasztották és meszelték. Az így készült falak tartósak voltak.
A falrakás technikáját tekintve létezik az úgynevezett csömpölyeges fal is, amikor a falat dinnye nagyságú sárgombócokból készítették. Általában kézzel rakták, és jól egymáshoz nyomkodták őket, hogy együtt dolgozzanak. Amikorra egy sorral körbeértek az egész épületen, addigra az eleje már megszikkadt, és így tudták folytatni a következő sorral.
Vert fal
Ezt a monolitnak tekinthető faltípust néhol tömésfalnak is hívják (a Duna–Tisza közén „verett falként” is említik). A fal készítésének lényege, hogy a zsaluzatba öntött, földnedves földet döngölőfával tömörítik rétegenként, majd miután egy réteggel elkészülnek, a zsaluzatot képző deszkákat magasabbra helyezik, hogy a következő rétegnek kezdjenek. Ezt így folytatják mindaddig, amíg a fal el nem éri a teljes magasságát.
A falazat anyagának legjobb az enyhén agyagos talaj, de bármilyen kötött talajféle megfelel (a humusz kivételével). A szükséges földmennyiséget helyben termelték ki, ritkán szállították a helyszínre. Ferde telek esetén a ház helyéről nyerték a földet. Előfordult, hogy az építkezéshez a telken gödröt ástak, és abból nyerték ki a szükséges földmennyiséget. A falazat anyagához szálas anyagot nem kevertek, azt földnedves állapotban lapátolták a zsaluzatba.
A zsaluzás kétféle lehet: oszlopos és kalodás zsaluzat. Az oszlopos zsaluzatnál a fal két oldalán oszloppárokat ástak le, és tetejüket összehúzták kötéllel. Ezáltal az oszlopok közé rakott zsaludeszkákat a falhoz szorították. Néhol a deszkák közé fadarabot raktak, hogy a fal vastagsága egyenletes legyen. A döngölt fal vastagsága általában 50–55 cm volt (40 cm-es vastagság alatt nem érdemes vert falat készíteni). A zsaluzat közé szórt egy réteg föld 15–20 cm vastag volt, és ezt tömörítették majdnem a fele vastagságra. A döngölés eszköze volt a tömőfa, illetve bunkó. Ez egy lefelé szélesedő, hasáb alakú tuskó, nyéllel. A rétegek közé erősítéshez szalmát szórtak, majd erre döngölték a következő réteget. A sarkok esetében két-három soronként vesszőket fektettek a rétegek közé, ezzel erősítve a falsarkot. Általában a falverést is a falcsatlakozásoktól indították, mivel itt jól kellett tömöríteni a falat. Egy deszkamagasságot öt–hét terítéssel verték be. Utána kiengedték az oszlopokat összehúzó köteleket, a deszkákat magasabbra helyezték, és újra összehúzták a kötelekkel az oszlopokat. Így folytatódhatott a falrétegek döngölése. Mindezt addig folytatták, amíg a fal el nem érte a teljes magasságát.
A kalodás zsaluzat lényege, hogy a fal tetejére fából készített kereteket tettek, amelyeknek a függőleges része támasztotta meg a zsaluzat deszkáit. A zsaluzat emeléséhez a kalodákat szét kellett szedni, a kalodafát a falból kiütötték, majd a fal tetején újra összeállították. Ezáltal a kész falban lyukak sora maradt. Ezeket besározták, vagy istállók, pajták esetében nyitva is hagyták szellőzés gyanánt. A nyílásokat deszkával kizsaluzva tömés közben kihagyhatták, de az is előfordult, hogy utólag vágták fejszével ki az ajtókat, ablakokat.
Ez a fajta építési technika munkaigényes volt. Általában 10–30 fős falverő bandák vagy kalákába állt rokonság végezte. Kisebb épületek esetén ez a technika nem volt gazdaságos.
Az így készült lakóházak falazatai teljes kiszáradás után nagy teherhordó képességgel bírnak, és hőtároló képességük is jó. Hőszigetelő képességük gyenge. Ez javítható, ha nagy vastagságban készítik, vagy a fal külső oldalán szellőző hőszigetelést helyeznek a falra.
Erre az építési módra még ma is találunk modern felhasználást, főleg nyugati országokban, mint Franciaország vagy Ausztria. A technológia keveset változott. Van már lehetőség arra, hogy a jobb szilárdság érdekében különböző stabilizáló adalékokat kevernek a fal anyagához. Megjelentek a teljes egészében vakolatlanul hagyott döngölt földfalak. A döngöléssel létrehozott falazat felülete nyers textúrájával esztétikus megjelenést ad az épületnek.
Vályog
Manapság is a legismertebb földfal-építési mód a vályogtéglákból rakott fal. A falazathoz szükséges sarat először vízzel és pelyvával, törekkel összekeverték, majd formába, vályogvetőbe tömték. Ezután a formából kifordították, és hagyták, hogy a napon megszáradjon. A vályogtéglák mérete változatos, de minden esetben, a téglaépítéshez hasonlóan, kötésben rakták a falba. Tehát az egymás fölé kerülő téglák esetében ügyeltek rá, hogy a hézagok, fugák ne kerüljenek egymás fölé, azok eltolva készüljenek. Az így készült falazatok 40–50 cm szélesek voltak.
A vályogvetés nehéz fizikai munka. Napszámosok, szegényparasztok, vályogvető cigányok végezték, de a vályogvetés megvolt a paraszti gyakorlatban is. Nem egyszer az építkező és családja vetette ki a házhoz szükséges téglamennyiséget. A vályogvetéshez az agyagföld volt a legalkalmasabb. A vályogvető gödrök a települések határában voltak, és a terület a város, falu közös tulajdona volt. Sok helyen a föld kitermeléséért haszonbért kellett fizetni.
Az épület falazásánál a homlokzati és belső falakat is egyszerre készítették, azokat egybefalazták, a szükséges nyílásokat pedig előre beállították. Található példa arra is, hogy a nyílások feletti boltozatos áthidalást szintén vályogból falazták.
Mint látható, a vályogtégla előfutára annak, hogy az építőanyag áruvá alakul. A vályogvetők sokszor akkor is vetettek, ha nem volt megrendelésük. Felhalmozták a téglákat, kazlakba rakták, tetejüket betapasztották vagy náddal, csutkaszárral lefedték, és később értékesítették, használták fel azokat.
Mindhárom sárfalas építési mód jellemző volt a Duna–Tisza közén. Míg a vályogtégla a városiasodás irányába alakuló településekre lett jellemző, addig a vertfalas technika inkább a szegényebb lakosság számára jelentett elérhető, helyben fellelhető építőanyagból készült építési módot. Így manapság is megtalálhatjuk például tanyák falazatában.
A naturális földfalak új esztétikája
A Zürichben felépült sportkomplexum bővítése esetében a kétszintes időmérő toronynál használt döngölt földfal látja el a homlokzati tartófal szerepét. A kb. 40 cm vastag fal teljes felületén látható az anyagának szerkezete. A döngölt föld rétegei láthatók. Az ismétlődő vízszintes sávok oltott mészből és trasszból (egy vulkanikus eredetű pozzolán anyagból) készített habarcssávok. Ezek azért kerültek a fal külső oldalára, hogy az eső eróziós hatására a felület kimosódását megakadályozzák. A felületre hulló csapadék így nem tud végigfolyni a homlokzaton, és ezáltal károkat okozni a látszó döngölt földfalon.
Építésziroda honlapja: https://boltshauser.info/projekt/geraetehaeuser-und-zielturm-sihlhoelzli/
Reitermann & Sassenroth Architekten - Chapel of Reconcilliation, Berlin (2000)
Részletesebben olvasható: https://orszagepito.net/csoka-balazs-dla-az-emlekezet-retegei-a-berlini-megbekeles-kapolna/
Herzog & de Meuron – Ricola gyár, Laufen (2014)
Építésziroda oldal: https://www.herzogdemeuron.com/projects/369-ricola-krauterzentrum/
Mindhárom épület létrejöttéhez nagyban hozzájárult Martin Rauch, osztrák építőművész, aki a kortárs agyagfalak felhasználásában úttörő szerepet játszik. 1984 óta foglalkozik földépítéssel, és a világ számos helyén megtalálhatók azok a kortárs épületek, amelyek döngölt földszerkezetének létrejötte Rauch munkája.
Vert fal - Közöm?
Közel tizenöt éve elhagyatott az épület. Ez idő alatt a távolból sokszor figyeltem, ha elhaladtunk kocsival a mellette lévő közúton, de közel nem mertem menni. Mondván, nem a miénk, nincs ott dolgom. Aztán az ösztöndíjprogram közben felhívtam a tanyahomlokzatra felfestett nagy piros telefonszámot, ugyanis eladó. A jelenlegi tulajjal találkoztam, és elmondtam kapcsolatomat az épülettel, és hogy szeretném megnézni.
Ránézésre is látható volt, hogy a tizenöt év elhagyatottság megviselte a tanyát. Teteje beszakadva, belseje kifosztva. Ezért is döntöttem úgy, hogy felmérem, digitalizálom méreteit, karakterét amíg még lehet.
Az elhagyatott épületet szép lassan az idő lebontja. A szobákban a vakolat a padlóhoz közeli sávban már sok esetben lehullott, így felfejthető a mögötte lévő falszerkezet. Az épület 60 cm vastag vert fallal készült, a földfalak esetén ez a legelterjedtebb. A fal színe sötétfekete. Ez jó minőségű termőföld lehet?
Érdekesség számomra, hogy úgy tűnik, a lábazati sávban a falazat vályogtéglából épülhetett. Ezt választja el egy égetett téglasor a felette lévő döngölt földrétegtől. Építészként is érdekes számomra ez a felépítés. Miért indult a falazat vályogtégláról? A vert fal szerkezete úgy készült, ahogy a nagy könyvben meg van írva: a rétegek közé szalmát szórtak erősítéshez. Ez jól látható a feltárult falfelületen. Néhol az ajtók, ablakok mellett is megbontotta az idő a falszerkezetet. Itt fellelhetők a téglakávák, amelyek fogadják a nyílászárókat.
Régi a tanya. Erről a falakon lévő enyves festés díszítése és annak rétegei tanúskodnak. Öt vagy hat réteg, különböző mintázatú falfestés látható egyes részeken. A hengerelt technikával kialakított díszítéssel a kornak megfelelő, otthonos belső kialakítására törekedtek.
Az épület fűtését cserépkályha biztosította. (Ez az emlék nekem már teljesen megkopott. Nem emlékszem hogyan is nézett ki.) A kályha helyén most hatalmas földhalom található egy-két összetört kályhacseréppel. A kályhát ugyanis idegenek megbontották, szétlopták.
Szenti Tibor néprajzkutató szerint: „…Amikor az embernek a tűzhelyek már semmit sem szolgálnak, ez a tanyai élet végső szakasza.”
Eszerint ez a tanya már jóval túllépett a végső szakaszán. Emberek már nem lakják, tűz sincs.
Érdekes történet, amit a mostani tulaj mesélt. 2020 előtt, amikor illegális bevándorlók haladtak keresztül az országon, megtalálták az elhagyatott tanyát, és egy éjszakára behúzódtak az üres házba. Az egyik szobában a parkettaburkolatot megbontva, azt felhasználva gyújtottak be a házban, hogy melegedjenek. Egy éjszakára visszatért a tűz a tanyába.
